Első? nekifutás

Már egy ideje ért bennem a gondolat, hogy nekivágjak <újra> a blogolásnak, íme, most jutottam el a szándéktól a megvalósításig. Régebben próbálkoztam már vele, de egy idő után idő- és ihlet hiányában nem foglalkoztam vele többé. Remélem, ezúttal nagyobb kitartásom lesz hozzá.

Lesz itt szó mindenről: sikerekről, kudarcokról, hétköznapokról, örömről, bánatról, magányról, egészségi állapotról… rólam. Átlagos lány, átlagos élettel.

Átlagos, vagy átlag feletti? Egyáltalán mi számít átlagosnak vagy átlag felettinek?

Nehéz megválaszolni.

 

 

Reklámok

Megválaszolatlan kérdések

(Mielőtt mélyen belemerülnénk a témába, szeretném leszögezni, hogy senkit nem szeretnék megbántani a bejegyzésemmel, nem célom a sértegetés, ez csupán némi okfejtés, magyarázatkeresés.)

Sokszor merül fel bennem a kérdés, amikor a várost járom, hogy vajon mi zajlik a szembe jövő emberek fejében? Mit látnak rajtam, bennem; mire gondolnak, mit akarnak tudni?
Szeretnék néhány hozzám – hozzánk – szegezett kérdést megválaszolni ebben a posztban. Sokszor előkerül és ha már csak egy embernek is segítek a válaszadással, már megérte megírni ezt a kis szösszenetet.

Életünk során jó néhány évet eltöltünk az iskolában, munkahelyen. Megtanítják, hogyan kell számolni, olvasni, hogy kell elvégezni a munkánkat, de vajon azt is megtanítják, hogy viselkedjünk embertársainkkal? Mit mondjon, vagy épp mit ne mondjon az ember (lánya), ha például egy mozgássérülttel találkozik? Illik-e azt mondani, hogy “menjen előre?” “lépjen beljebb”?

ED

Higgyétek el, én magam sem tudom a választ. Sőt, még azt sem tudom, hogy illik-e azt mondani valakire, hogy mozgássérült, vagy mozgáskorlátozott. Pedig én magam is az vagyok, a kerekesszék az útitársam, bárhova is megyek. Nevezhetsz bárhogy, bár leginkább a nevemet használom.
Nem az a lényeg, hogy hogy nevezed, az a lényeg, hogy viszonyulsz hozzá. Az emberek többsége egyszerűen leblokkol, ha egy magamfajta – más – emberrel találkozik. Feszeng, kínosan mosolyog, félreáll, mintha nem tudnám kikerülni.
A másik véglet: fesztelenül odajön és faggatni kezd az egészségemről, mintha legalább haverok lennénk.

Máris felmerül az első kérdés: Te, kedves <egészséges> Olvasó, hogy reagálnál, ha egy ismeretlen ember odamenne hozzád és  megkérdezné például azt, hogy milyen volt az utolsó vérvételed eredménye, vagy mikor sikerült utoljára valami nagyot alkotnod a mellékhelyiségben? Vajon örülnél-e neki, hogy a köszönés után az első kérdés máris jócskán a privát szférádat sértené?

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem szabad kérdezni! Sőt, épp ellenkezőleg! Nyugodtan kérdezz – talán mások nevében is beszélhetek – jobban örülünk a kérdésnek, mint a spekulációknak. A kulcs a tapintat. Légy egyenes, de ne tolakodó. Inkább 50 kérdés, mint a tudatlanságból származó blődség.
Ezzel el is jutottunk a nap fő témájához: olyan álhírek terjednek rólunk az egészségesek körében, amiknek a java butaság. A legrosszabb azonban, hogy a véleményünkre vajmi kevesen kíváncsiak.

Egy banálisnak tűnő kérdés, amit SAJNOS kevesen tesznek fel: “érzel ezt/azt?” Kérlek, ne félj feltenni a kérdést! Sokan sokféle betegséggel küzdünk, van, akinek törékenyek a csontjai, van, aki deréktól/mellkastól/nyaktól… lefelé lebénult, nem érez semmit, van, akinek csak gyengék az izmai. Nem vagyunk egyformák, kérlek, ne próbálj egy sémát ráhúzni a sérült emberekre. Ha megkérdezed, egy csomó kellemetlen dologtól kímélhetsz meg minket és magadat is. Ez a kérdés sok esetben fontos lehet.
Más: a szellemi épség. Miért nem próbálsz beszélgetni és magad felmérni, hogy egyáltalán lehetséges-e? Miért kell egyből azt feltételezni,  hogy aki kerekesszékes/botos/mopedes, stb. az szellemileg sincs egészen rendben? Nem bántó célzattal teszem fel ezeket a kérdéseket.
Sajnos sokszor fordult már elő életem során, hogy nem közvetlenül tőlem, hanem a velem lévő embertől kérdezték meg a kíváncsi emberek, hogy mi bajom van… Tudod, milyen érzés, amikor E/3-ban beszélnek rólad úgy, hogy ott állsz a másiktól fél méterre? HIHETETLENÜL DÜHÍTŐ. Köszönöm szépen, minden rendben van nálam az emeleten, van szám, ki is tudom nyitni, én magam is el tudom mondani, mi van velem, ha megkérdezik.

Vannak kérdések, amiket tőlem szoktak megkérdezni, ebből is szeretnék néhányat kiemelni.
Az all-time-favourite: “te tudsz szexelni?” Ez a kérdés szerintem nagyon sokak fejében megfogalmazódik, főleg azokéban, akiknek nincsen valamilyen testi fogyatékossággal élő ismerőse, aki választ adhatna erre.
Nyilván felmerül a kérdés, mivel egy fiatal nő vagyok, a velem egykorúaknak talán már családja, gyermeke is van. Legtöbbször a kérdésen is pironkodnak, hát még a válaszon! Miért ne lenne meg erre a képességünk? Még pontosabb kérdés: miből gondoljátok, hogy nincs meg erre az igényünk? A kerekesszékes nő és férfi is ugyanolyan szexuális lény, mint az, aki két lábon jár. Oké, tudom, vannak speciális esetek, amikor jogosan merül fel a kérdés, de kérdem én,
miért nem azt feltételezitek, hogy tudunk, hanem azt,  hogy nem?
Ezzel kapcsolatos másik kérdés a “hogyan?”. Erre azt tudom válaszolni, hogy használd a fantáziád, Kedves Kérdező. Igen, igaz, az tény, hogy nem feltétlenül tudjuk produkálni a Kama Sútra összes pozitúráját. Attól még velünk is lehet jó a szex.

Ha már eljutottál eddig az olvasással, Kedves Látogató, lenne néhány kérdésem: Te hogy viszonyulsz a mozgássérültekhez? Gondolkodtál-e azon,  hogy vajon akarnál-e, mernél-e kapcsolatba kezdeni egy ilyen emberrel? Vannak-e fenntartásaid, félelmeid? Lenne-e olyan kérdésed, amit eddig nem mertél feltenni nekünk?
Nagyon kíváncsi lennék a véleményedre, kérlek, ha van bármi megjegyzésed a témával kapcsolatban, bátran keress meg!